1. Fejezet

Hideg van, nagyon hideg. És esik a hó. Bár, az esik nem megfelelő kifejezés, a szakad találóbb lenne. Olyan sűrűn zuhog, hogy alig látok át a hófüggönyön. A testem teljesen átfagyott, a réteges meleg ruhák már nem használnak semmit. Egy ideje nem érzékelek se meleget se hideget. A kezemet nem is bírom mozgatni, ami tartja a viharlámpát. A fénye már alig pislákol az erősödő sötétségben. Órák óta sétálok a térdig érő hóban, ami egyre csak növekszik. A szél több kilométer per órás sebességgel süvít, folyton arcomba fújva a friss havat. Alig bírom már nyitva tartani a szemem.

Fogalmam sincs, honnan van energiám ahhoz, hogy előre lépjek. Próbálok nem figyelni a szorításra a gyomromban; nem ettem semmit, mióta leszakadtam a csoportomtól. Bár nem látom pontosan, tudom, hogy a hegyek takarásában vagyok. Fel kéne másznom, hátha találok egy barlangot, ahol meghúzódhatok estére, esetleg tüzet is tudnék gyújtani, ha a havas szél nem fújna ennyire. Semmilyen étel nincs nálam, tegnap este megettem mindent. A csoporttársaimnál még volt tartalék ennivaló, másnap ők adtak volna. Ha nem hagytak volna el.

Egyre sötétebb lesz, félek, a szabadban és a hidegben kell éjszakáznom. A látóköröm leszűkült, kábé öt méteres körzetben látom a dolgokat a sűrű havazás miatt. Kezdek egyre jobban megijedni. Nem ismerem a környéket, ki tudja, milyen vadállatok vannak errefelé. Hacsak nem lepte be őket a hó. Tudom, hogy itt vannak a hegyek, de ahogy sötétedik egyre homályosabb a körvonaluk. Kezdem minden reményem feladni, semmi menedéket nem találok a környezetemben. Itt fogok halálra fagyni a semmi közepén. Lassan továbbmegyek, de nem figyelek eléggé és felbotlok a saját lábamban. Elterülök a térdig érő hóban, kiesik a lámpa a kezemből. A bokámban tompa fájdalmat érzek, de annyira el van zsibbadva, hogy azt is alig. A viharlámpa után nyúlok, sikerül elérnem. Leszenvedem a táskát a hátamról, és magam alá gyömöszölöm. Miután elhelyezkedek, körbenézek. Hiába, nem látok semmit. Csendben vagyok és zokogni kezdek. Úgy érzem, a könnyeim ráfagynak az arcomra. Nincs remény, itt fogok meghalni. Hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom és a reménytelenség. A lámpa még mindig ég.

Valamit hallok. Nem tudom honnan, de tisztán hallom. Érzem a testemben. Aztán rájövök, hogy ez a szívverésem. Sokáig ez az egyetlen dolog, amit érzek. Aztán szép lassan érzem a fájdalmat. Bekúszik a bőröm alá, egyenesen a csontjaimba és izmaimba. Megrándul az arcom a fájdalomtól. Érzem, ahogy a testem elnehezedik, és megmozdítom az ujjam. Nagyon nagy erőfeszítést igényel. Minden tagomat tonnányi súlyúnak érzem. Sokáig nem nyitom ki a szemem, elnyom az álom.

Ismét felébreszt egy hang, de ez most nem belőlem jön. Lassan visszaránt a valóságba, és úgy érzem, rá kell jönnöm, mi az. Összeráncolom a szemöldököm, és kinyitom a szemem. Hirtelen azt sem tudom, ki, és hol vagyok. Az éles fényt még szoknia kell a szememnek. A dolgok kiélesednek, és észreveszek egy széket, szekrénysort, órát, és egy kis asztalt is. Mit keresek itt? És hol vagyok? A látásom összpontosul, hangosabban hallom a környezetem. Mellőlem érkezik. Mintha vízcsobogás lenne. Lassan oldalra fordítom a fejem. Egy alakot pillantok meg, aki egy ruhadarabot áztat egy tál vízben. Felkapja a fejét, amint felé fordulok. Először is, egy kristályszínű kék szempárba botlok, ami szinte világít. Egy fiú van előttem. Nem is fiú, hanem már férfi. Ismerősek a vonásai, az arca borostás és sötétbarna a haja. Huszonnégy éves lehet. A tekintete mélyreható, meztelennek érzem magam előtte. Óvatos mosolyra húzza a száját.

- Jó reggelt. Hayden Collins vagyok. Kihez van szerencsém? – kérdezi udvariasan, miközben kicsavarja a rongyot, és a homlokomra teszi. Annyira tompa a felfogásom, csak az utolsó mondatot értem. Hezitálok egy kicsit, mielőtt válaszolok.

- Rose vagyok - felelem. A Kastaniet már nem teszem hozzá, mert félek, hogy kinevet. Mellesleg utálom a nevem, ami németül gesztenyét jelent. Anyámék képesek voltak gesztenyének elnevezni. Amikor csak lehet, a Rose-t használom bemutatkozáskor. A Kastanie-vel jó párszor megszívtam. A barátaim szoktak Cassnek, Cassie-nek vagy Castie-nak szólítani, tök mindegy. Nem volt időm ezen többet agyalni, mert a fiú lekötötte a figyelmemet. Valamiért nagyon rosszat sejtek.

- Hol vagyok? - kérdezem rekedt hangon. - Hogy kerültem ide?

- A házamban vagyunk - feleli - Négy napja találtam rád a nagy hóban. Szerencséd, hogy a lámpád világított, különben ott haltál volna meg.

- Négy napja? Te jó ég.

- Ne aggódj, itt biztonságban vagy. Az összes holmid itt van, ha bármire szükséged lenne, nyugodtan hívj. Éhes vagy?

Értetlenül meredek rá. Ki az az alak, és miért segít? Aprót bólintok a fejemmel, jelezve hogy farkaséhes vagyok.

- Mindjárt hozok neked valamit - állt fel mellőlem, és kisétált a szobából. Megpróbálok felülni, de nehezebben megy, mint gondoltam. A lábamba éles fájdalom nyilall. Elhúzom a takarót, és látom, hogy be van kötve a jobb bokám, felpolcozva néhány párnára. Odahajolok amennyire csak lehet, és óvatosan megtapogatom. Felszisszenek a fájdalomtól. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és belép rajta a megmentőm egy tál gőzölgő levessel. Amint észreveszi, hogy a kötésemet piszkálom, sietve lerakja a levest, és a kezemért kap.

- Ne bántsd a kötést, fájni fog, ha újra kell csinálnom – mondja kedvesen. Visszahúzom a kezem, addig ő segít felülni. Az érintését még mindig érzem a bőrömön, mintha megbillogoztak volna.

- Menni fog egyedül is – hárítom el a segítséget, és feltápászkodok. A srác, mintha meg se hallotta volna, fogja a levest, és a kezembe adja.

- Gondolom ez is menni fog egyedül – Szája sarkában kis mosolyt látok megülni. A kis bunkó… De megérdemlem. Kóstolgatom a levest, kicsit sótlan, de olyan éhes vagyok, hogy befalom az egészet. Még mindig tudnék enni.

- Köszönöm – teszem le a tálat a mellettem lévő kis asztalkára. Most veszem észre, mennyi minden van rajta. Géz, sebtapasz, egy tál víz, gyógyszerek és egy pohár víz. Még injekció is van. Ennek a látványára összeráncolom a szemöldököm. – Nem akarom tudni, mire kellett az injekció, és mikor adtad be.

- Erre nem válaszolok, ha nem szeretnéd. Hogy ízlett a leves?

- Jól esett, köszönöm.

- Nem tudok jól főzni. Igyekszem apait anyait beleadni.

- Kicsit sótlan, de ettől függetlenül ehető.

- Kösz – nevet fel.

- Te kérdezted a véleményem – vonom meg a vállam.

- Igazad van – bólint, és felveszi a tálat az éjjeli szekrényről. – Mindjárt visszajövök - mondja, azzal kimegy a szobából.