Hideg van, nagyon hideg. És esik
a hó. Bár, az esik nem megfelelő kifejezés, a szakad találóbb lenne. Olyan
sűrűn zuhog, hogy alig látok át a hófüggönyön. A testem teljesen átfagyott, a
réteges meleg ruhák már nem használnak semmit. Egy ideje nem érzékelek se
meleget se hideget. A kezemet nem is bírom mozgatni, ami tartja a viharlámpát.
A fénye már alig pislákol az erősödő sötétségben. Órák óta sétálok a térdig érő
hóban, ami egyre csak növekszik. A szél több kilométer per órás sebességgel
süvít, folyton arcomba fújva a friss havat. Alig bírom már nyitva tartani a
szemem.
Fogalmam sincs, honnan van
energiám ahhoz, hogy előre lépjek. Próbálok nem figyelni a szorításra a
gyomromban; nem ettem semmit, mióta leszakadtam a csoportomtól. Bár nem látom
pontosan, tudom, hogy a hegyek takarásában vagyok. Fel kéne másznom, hátha
találok egy barlangot, ahol meghúzódhatok estére, esetleg tüzet is tudnék
gyújtani, ha a havas szél nem fújna ennyire. Semmilyen étel nincs nálam, tegnap
este megettem mindent. A csoporttársaimnál még volt tartalék ennivaló, másnap
ők adtak volna. Ha nem hagytak volna el.
Egyre
sötétebb lesz, félek, a szabadban és a hidegben kell éjszakáznom. A látóköröm
leszűkült, kábé öt méteres körzetben látom a dolgokat a sűrű havazás miatt.
Kezdek egyre jobban megijedni. Nem ismerem a környéket, ki tudja, milyen
vadállatok vannak errefelé. Hacsak nem lepte be őket a hó. Tudom, hogy itt
vannak a hegyek, de ahogy sötétedik egyre homályosabb a körvonaluk. Kezdem
minden reményem feladni, semmi menedéket nem találok a környezetemben. Itt
fogok halálra fagyni a semmi közepén. Lassan továbbmegyek, de nem figyelek
eléggé és felbotlok a saját lábamban. Elterülök a térdig érő hóban, kiesik a
lámpa a kezemből. A bokámban tompa fájdalmat érzek, de annyira el van
zsibbadva, hogy azt is alig. A viharlámpa után nyúlok, sikerül elérnem.
Leszenvedem a táskát a hátamról, és magam alá gyömöszölöm. Miután elhelyezkedek,
körbenézek. Hiába, nem látok semmit. Csendben vagyok és zokogni kezdek. Úgy érzem,
a könnyeim ráfagynak az arcomra. Nincs remény, itt fogok meghalni. Hagyom, hogy
eluralkodjon rajtam a fájdalom és a reménytelenség. A lámpa még mindig ég.
Valamit hallok. Nem tudom honnan,
de tisztán hallom. Érzem a testemben. Aztán rájövök, hogy ez a szívverésem.
Sokáig ez az egyetlen dolog, amit érzek. Aztán szép lassan érzem a fájdalmat.
Bekúszik a bőröm alá, egyenesen a csontjaimba és izmaimba. Megrándul az arcom a
fájdalomtól. Érzem, ahogy a testem elnehezedik, és megmozdítom az ujjam. Nagyon
nagy erőfeszítést igényel. Minden tagomat tonnányi súlyúnak érzem. Sokáig nem
nyitom ki a szemem, elnyom az álom.
Ismét felébreszt egy hang, de ez
most nem belőlem jön. Lassan visszaránt a valóságba, és úgy érzem, rá kell
jönnöm, mi az. Összeráncolom a szemöldököm, és kinyitom a szemem. Hirtelen azt
sem tudom, ki, és hol vagyok. Az éles fényt még szoknia kell a szememnek. A
dolgok kiélesednek, és észreveszek egy széket, szekrénysort, órát, és egy kis
asztalt is. Mit keresek itt? És hol vagyok? A látásom összpontosul, hangosabban
hallom a környezetem. Mellőlem érkezik. Mintha vízcsobogás lenne. Lassan
oldalra fordítom a fejem. Egy alakot pillantok meg, aki egy ruhadarabot áztat
egy tál vízben. Felkapja a fejét, amint felé fordulok. Először is, egy
kristályszínű kék szempárba botlok, ami szinte világít. Egy fiú van előttem.
Nem is fiú, hanem már férfi. Ismerősek a vonásai, az arca borostás és
sötétbarna a haja. Huszonnégy éves lehet. A tekintete mélyreható, meztelennek
érzem magam előtte. Óvatos mosolyra húzza a száját.
- Jó reggelt. Hayden Collins vagyok. Kihez van szerencsém? –
kérdezi udvariasan, miközben kicsavarja a rongyot, és a homlokomra teszi. Annyira
tompa a felfogásom, csak az utolsó mondatot értem. Hezitálok egy kicsit,
mielőtt válaszolok.
- Rose vagyok - felelem. A Kastaniet már nem teszem hozzá,
mert félek, hogy kinevet. Mellesleg utálom a nevem, ami németül gesztenyét
jelent. Anyámék képesek voltak gesztenyének elnevezni. Amikor csak lehet, a
Rose-t használom bemutatkozáskor. A Kastanie-vel jó párszor megszívtam. A
barátaim szoktak Cassnek, Cassie-nek vagy Castie-nak szólítani, tök mindegy.
Nem volt időm ezen többet agyalni, mert a fiú lekötötte a figyelmemet.
Valamiért nagyon rosszat sejtek.
- Hol vagyok? - kérdezem rekedt hangon. - Hogy kerültem ide?
- A házamban vagyunk - feleli - Négy napja találtam rád a
nagy hóban. Szerencséd, hogy a lámpád világított, különben ott haltál volna
meg.
- Négy napja? Te jó ég.
- Ne aggódj, itt biztonságban vagy. Az összes holmid itt
van, ha bármire szükséged lenne, nyugodtan hívj. Éhes vagy?
Értetlenül meredek rá. Ki az az
alak, és miért segít? Aprót bólintok a fejemmel, jelezve hogy farkaséhes
vagyok.
- Mindjárt hozok neked valamit - állt fel mellőlem, és
kisétált a szobából. Megpróbálok felülni, de nehezebben megy, mint gondoltam. A
lábamba éles fájdalom nyilall. Elhúzom a takarót, és látom, hogy be van kötve a
jobb bokám, felpolcozva néhány párnára. Odahajolok amennyire csak lehet, és
óvatosan megtapogatom. Felszisszenek a fájdalomtól. Ebben a pillanatban nyílik
az ajtó, és belép rajta a megmentőm egy tál gőzölgő levessel. Amint észreveszi,
hogy a kötésemet piszkálom, sietve lerakja a levest, és a kezemért kap.
- Ne bántsd a
kötést, fájni fog, ha újra kell csinálnom – mondja kedvesen. Visszahúzom a
kezem, addig ő segít felülni. Az érintését még mindig érzem a bőrömön, mintha
megbillogoztak volna.
- Menni fog egyedül
is – hárítom el a segítséget, és feltápászkodok. A srác, mintha meg se hallotta
volna, fogja a levest, és a kezembe adja.
- Gondolom ez is menni
fog egyedül – Szája sarkában kis mosolyt látok megülni. A kis bunkó… De
megérdemlem. Kóstolgatom a levest, kicsit sótlan, de olyan éhes vagyok, hogy
befalom az egészet. Még mindig tudnék enni.
- Köszönöm – teszem
le a tálat a mellettem lévő kis asztalkára. Most veszem észre, mennyi minden
van rajta. Géz, sebtapasz, egy tál víz, gyógyszerek és egy pohár víz. Még
injekció is van. Ennek a látványára összeráncolom a szemöldököm. – Nem akarom
tudni, mire kellett az injekció, és mikor adtad be.
- Erre nem válaszolok,
ha nem szeretnéd. Hogy ízlett a leves?
- Jól esett,
köszönöm.
- Nem tudok jól
főzni. Igyekszem apait anyait beleadni.
- Kicsit sótlan, de
ettől függetlenül ehető.
- Kösz – nevet fel.
- Te kérdezted a
véleményem – vonom meg a vállam.
- Igazad van –
bólint, és felveszi a tálat az éjjeli szekrényről. – Mindjárt visszajövök - mondja, azzal kimegy a szobából.
